Érdekes statisztika jelent meg a minap a ComputerWorld blogon, a nagyobb Androidos gyártók frissítési hajlandóságát, sebességét vizsgálva.
Röviden a stat: azt vizsgálták, hogy 2010-ben a gyártók milyen gyorsan, és az eszközparkjuk mekkora hányadát frissítették FroYo-ra. Ez aztán viszonylag szépen kirajzolja, hogy melyik gyártó törődik a felhasználóival igazán.
A két (lejjebb látható) grafikonból egyértelműen látszik, hogy a legjobban a HTC értette meg, hogy a telefon támogatási ciklusa nem az eladással ér véget. A Samsung (aki ellen jelenleg class action per van folyamatban az USA-ban a frissítések elmaradása miatt) csúnyán lemaradva a HTC és a második Motorola mögött, de még mindig jobbak, mint a Sony, akik számára a 2010-es év is az Android 1.6-ról szólt, FroYo pedig nem is lesz sose az X10-en. (De ez változóban – állítólag.)
A probléma persze a fragmentáltság, és könnyű lenne ezt a “Google modelljére” fogni (mint ahogy valaki meg is tette), mondván: “ez az az ár, amit a Google a gyártóknak és a szolgáltatóknak tett gesztusért fizet”, pedig nem csak erről van szó.
Az Android nyílt. Igen, a gyártókon nagyon sok múlik, hogy időben frissítsenek. Ha nem frissítenek? Akkor le fognak lépni a felhasználók, vagy egyedi ROM-okat fognak telepíteni a készülékre, ma már ez is 2 klikk kérdése. Hiszek abban, hogy ilyen sztohasztikus méretekben működik a piac ereje: ha a Sony-nak (vagy LG-nek, Dell-nek) nem sikerül gatyába rázni a verziókezelést, ki fognak esni az elit gyártók klubjából, és mindenki megy a HTC-hez. Ellenpélda persze a Samsung, ami annak ellenére messze a legsikeresebb Androidos gyártó, hogy a Galaxy S-re csak most jövöget ki valamiféle 2.2.1 ROM.
A fragmentáltság vádján felül viszont a nyíltság lényege: ha nem tetszik a gyári ROM, főzhetsz magadnak egyet. Ha nem tudsz magadnak főzni, akkor felteszel egy custom ROM-ot. A nyíltság erről szól.
Egyetértesz? Vagy kettőt? Írd le a kommentekben!
