A mai okostelefonos világban minden a tempóról szól: ki hozza hamarabb a következő generációt, ki tud nagyobbat villantani kamerában, kijelzőben, mesterséges intelligenciában, és ki tud gyorsabban reagálni a riválisok lépéseire. Ebben a versenyben a minőségbiztosítás gyakran csendben dolgozó háttérrendszernek tűnik, pedig valójában ez az egész iparág egyik legdrágább és legkockázatosabb pontja. Elég egy rosszul sikerült széria, egy hibás alkatrész, egy túlhevülő akkumulátor vagy egy gyenge ragasztás, és a teljes termékcsalád reputációja sérül.
A Samsung történetében van egy pillanat, ami pontosan erről szól – csak sokkal nyersebben, sokkal látványosabban, mint ahogy ma bármelyik nagy gyártó kommunikálná. A kilencvenes évek közepén a vállalat mobilos részlege még messze nem azt a „megbízható prémium” képet jelentette, amit ma sokan automatikusan társítanak hozzá. A korabeli beszámolók szerint 1994-ben a hibaarány 11,8% körül volt, vagyis nagyjából minden tizedik készülék problémásnak bizonyult. Ez akkoriban óriási teher volt: visszáruk, javítások, csereprogramok, és ami ennél is rosszabb, a vásárlói bizalom látványos eróziója.
A vállalat vezetése érezte, hogy ez így nem mehet tovább, de a „szokásos” belső üzenetek, értekezletek, jelszavak nem hozták meg a várt fordulatot. A történet szerint ezért született meg egy olyan döntés, ami egyszerre volt sokkoló és emlékezetes: a hibás készülékeket nem elrejtették, nem csendben leselejtezték, hanem demonstratívan megsemmisítették.
A jelenet szinte filmszerű. A Samsung koreai, gumi (Gumi) gyárában több ezer dolgozó előtt hatalmas kupacba rakták a problémás eszközöket – nem csak telefonokat, hanem a korszakhoz illően többféle kommunikációs készüléket is. A leírások alapján kiválasztott munkások kalapácsokkal, szánkókkal zúzták szét a készülékeket, majd a maradványokat felgyújtották, és amikor a tűz leégett, a maradékot gépekkel zúzták tovább. A gesztus lényege nem a pusztítás volt, hanem az üzenet: ha a termék nem üti meg a szintet, akkor annak nincs helye sem a piacon, sem a raktárban.
Ez a lépés első hallásra őrültségnek tűnhet. Elvégre egy gyártónak minden darab legyártott termék pénz, munka, idő, alapanyag – ráadásul a kilencvenes években a technológiai eszközök előállítása még kevésbé volt „olcsó sport”, mint ma. De pont ez adta a döntés súlyát. A vezetés ezzel lényegében azt mondta: rövid távon hajlandóak fájdalmas veszteséget lenyelni azért, hogy hosszú távon egy teljesen más szintű vállalati működés jöjjön létre.
A minőség ugyanis nem egyetlen ellenőrző pont a gyártósor végén. A minőség kultúra: tervezés, beszállítói lánc, gyártási fegyelem, tesztelés, visszacsatolás, és az a mentalitás, hogy egy hibát nem „eltűrünk”, hanem kivizsgálunk, javítunk, és beépítjük a tanulságot a következő körbe. Amikor egy cég a sebességre és a gyors profitra optimalizál, a hibák sokszor csak később jönnek elő – a vásárlónál. És ott a legdrágább minden: nemcsak a csere és a logisztika, hanem a márka sérülése is.
A drasztikus megsemmisítés pont ezt a gondolkodást akarta átírni. A történet utóélete szerint a Samsung viszonylag gyorsan érezhetően erősödött a hazai piacon, majd évekkel később globálisan is egyre komolyabb szereplő lett. A cég későbbi mobilos sikerei persze nem egyetlen napnak köszönhetők – kellett hozzá technológiai fejlődés, marketing, okos termékstratégia, és rengeteg mérnöki munka. De az ilyen „kultúra-pillanatok” azért fontosak, mert kijelölik, mi a nem alkuképes alapelv.
És itt jön a csavar: attól, hogy egy vállalat a minőségre esküszik, még nem válik tévedhetetlenné. A Samsung történetében később is voltak nagy pofonok – elég csak egy olyan modellre gondolni, amelynél a biztonsági kockázat miatt végül globális visszahívásra és teljes piaci leállításra volt szükség. Az ilyen esetek mindig emlékeztetnek rá, hogy az elektronika, különösen az akkumulátortechnológia és a hőmenedzsment, nem bocsátja meg a sietséget. Egyetlen apró toleranciahiba, egy beszállítói csúszás vagy egy rosszul hangolt töltési profil is képes lavinát indítani.
Pont ezért érdekes a „150 000 telefonos” történet 2026-ban is. Mert a mobilpiac ma újra egy olyan korszakban van, amikor a nyomás óriási: vékonyabb ház, nagyobb fényerő, nagyobb teljesítmény, gyorsabb töltés, erősebb kamera – mindez egyre szűkebb helyen, egyre komplexebb belső felépítéssel. Ilyenkor a minőségbiztosítás már nem csak arról szól, hogy a készülék bekapcsol-e. Arról is szól, hogy a ragasztás bírja-e a hőt, a kijelzőrétegek nem válnak-e el, a kamera stabilizálása nem romlik-e, a töltőáram nem melegíti-e túl a cellát, és az egész rendszer hogyan viselkedik több hónapnyi valós használat után.
A Samsung azóta részben azért tud stabilan a csúcson maradni, mert nem csak „összeszerel”, hanem rengeteg kulcskomponenst maga is gyárt vagy kézben tart a beszállítói láncban. Ez nem jelenti azt, hogy soha nincs hiba, de azt igen, hogy gyorsabban tudnak reagálni, mélyebben rálátnak a problémák gyökerére, és hatékonyabban tudnak minőséget felügyelni. A modern okostelefon-gyártásban ez aranyat ér.
A 150 000 készülék megsemmisítése ma már valószínűleg más formát öltene. Nem látványos máglya lenne, hanem célzott visszahívás, újrahasznosítás, alkatrész-mentés, és szigorú kommunikációs protokoll. A lényeg azonban ugyanaz maradt: egy prémium márka nem engedheti meg magának, hogy a vásárló legyen a tesztlabor. A bizalom felépítése hosszú évek munkája, elveszíteni viszont elég egyetlen rossz széria.
