Már megszokhattátok, hogy minden eszközt illetek valami jelzővel (vagy rossz szóviccel), a Honor 5X-nél sokat gondolkoztam, hogy mi is legyen az, a becsület viszont némi magyarázatra szorul. Melengeti a szívem, hogy amikor manapság kinyitok egy távol-keleti telefondobozt, akkor nem az újrahasznosított tojástartóval kell farkasszemet néznem, hanem az óriásbrandeken kívül már a többiek is kezdik megtanulni -és alkalmazni-, hogy nem elég az, ha a zászlóshajó (a Oneplus óta nehezen feledem a flagship-killer címet) chipeket beszórjuk egy téglatestbe, majd összecsavarozzuk (pardon, mostanában inkább ragasztjuk), hanem igenis kell dizájner, aki nem ‘UX 24 óra alatt’ online kurzussal átképzett indiai helpdeszkes, meg “eszterga“, ami kanyarodni is tud, és akkor nem vesztjük el a nulladik percben a vevőnket egy rondán csomagolt téglával. Ezzel arra szerettem volna utalni, hogy az 5X doboza is szép, de most térjünk rá a telefonra, hogy az “is-re” is fény derüljön. :)
A Honor 5X-ből az arany színű változatot kaptuk kölcsön — ettől a színtől én mindig félek, hogy túlságosan is giccses, de ezesetben sikerült egy olyan halvány-arany színt adniuk az eszköznek, ami egyáltalán nem kirívó, és fénytől függően láthatjuk erősebb vagy gyengébb sárgának. A kijelző 5,5″-os, IPS, 1080p felbontású, 401 ppi pixelsűrűségű, így a képminőségre nem lehet panaszunk. Két SIM kártyát tehetünk bele, érdekesség, hogy az egyik micro, a másik pedig nano méretű, utóbbi mellé microSD kártya is csúsztatható, 128 GB méretig. Súlya 158g, ami átlagos, megfelelő súlyelosztással, az akkumulátor 3000 mAh. Kicsomagolva teljesen fémes érzésünk van, külsőre prémiumabb eszköznek tűnik, mint a maga közép kategóriája. Amúgy azt tudtátok, hogy a Huawei ragyogó teljesítményt jelent? A külső ragyogás itt megvan, a belsejét nézve kategóriájának megfelelő CPU-t kapott a Snapdragon 616 képében, dual-quad-core (=octa, 8) 1.2 GHz Cortex-A53-al, ami egy akkumulátort jobban kímélő, de ennek megfelelő teljesítményű chip. Memóriát tekintve 2 GB RAMmal gazdálkodunk, a GPU Adreno 405, de ezek ellenére nem éreztem lassúnak a telefont. Terhelés esetén sem melegszik, kímélő használat mellett pedig nálam majdnem két napig bírta szusszal. Android 5.1.1-el érkezik, amit rendesen átszabtak a sencseni fejlesztők.
Első körben választhatunk a “normál” és egy egyszerűsített kezdőképernyő közül. Utóbbinál körülbelül egy butatelefonnyi funkciót csempéz ki a szoftver, cserében ezek a funkciógombok akkorák, hogy nehéz mellé nyomni (látom a potenciált az idősek és/vagy az okostelefon-gyűlölők körében). A szoftveres navigációs gombok sorrendjét is négy verzióból választhatjuk ki. Rövid ujjúaknak jó lehet az egykezes vezérlés, az igazodó billentyűzettel párban pedig még a billentyűzetet is teljesen oldalra tolja ki a rendszer, ami kinézetre fura, viszont segítség lehet adott esetben.
A kameráról mindenképpen két szónál többet kell ejtenem. Hátul 13 MP-es arcdetektálós, slow-mo képes és szoftveresen minden boszorkánysággal megáldott. Közeli képeket jó fényviszonyok között megfelelően készít (monitort például ügyesen fényképez, eltalálva azt a frekvenciát, ahol nem lesz annyira csíkos a kép), távolabbi kompozíciók esetén a mélységélességgel voltak gondjaim, de ezen valamelyest segít az a funkció, amivel készíthetünk egymás után több képet, a szoftver pedig egész jól megtippeli, hogy melyik az Instagramgyanús. A csatlakoztatott fülhallgató gombját egyébként használhatjuk távkioldóként. Az alapeffekteken kívül például jó étel üzemmódban is tud működni a kamera, ahol a főleg melegebbé (hacsak nem hideg meggylevest fotózunk, elnézést!) varázsolja a képet, “sárgítja”, fényezi. Az abszolút kedvenc viszont a tökéletes szelfi üzemmód, ahol például vékonyíthatunk az arcunkon, vagy változtathatunk a szemünk méretén. Persze a jóból is megárt a sok, ha agyoneffektezzük a képet akkor ilyen, a nyugalom megzavarására alkalmas alieneket lehet alkotni, szóval csak óvatosan, én szóltam!
Az ujjlenyomat olvasó pozitív csalódás. Az LG G2-n volt az, hogy a telefon hátára tették a hangerőgombokat, fölé a kamerát, ezzel két csak két problémám volt: az eszközt megfogva megnyomtam ezeket gombokat, vagy rosszabb esetben a kamerát tapiztam össze. Az 5X-nél azt kell mondjam, hogy a legjobb helyre került hátul az ujjlenyomat szenzor, ami maga is fém, elsőre nem is gondoltam volna érzékelőnek. Mivel a telefont megfogva pont ezt a szenzort érintjük meg, ezért ügyes, hogy ezzel rögtön fel is oldja a képernyőzárat, és mivel a fogás viszonylag fix pozíció, ezért a pontosság is jó közelítéssel állandó. Az ujjlenyomat 360 fokban rögzíthető, a feloldások alkalmával pedig öntanuló a rendszer, folyamatosan tökéletesíti a nyomatot, így minden próbálkozásom ellenére mindig sikerült feloldani elsőre az eszközt. Az már csak hab a tortán, hogy ez a szenzor is támogatja a gesztusokat, így például egy bejövő hívásra is reagálhatunk a segítségével.
Egy félmondatban már megemlékeztem a készülék energiagazdálkodásáról, arról viszont nem, hogy ezt szoftveresen mennyire megtámogatták. Gyakorlatilag milliamperre lekérdezhetjük, hogy melyik alkalmazásunk energiaéhes, ezeket különböző módon korlátozhatjuk egy saját energiakezelő alkalmazás segítségével.
Az FM rádióról egyebet nem tudok elmondani a létezésén és működésén kívül, headset szükséges hozzá, amit találunk az egységcsomagban, ráadásul egészen elfogadható minőségűt. Egyéb alkalmazások tekintetében egy diktafont is előre telepítve kapunk, valamint a további optimalizációt segítendő egy tárhelytisztítót is. Repülőszimulátor sajnos nincs, mint az excelben, viszont fújhatunk a mikrofonba, ekkor lefagy a kijelző, szerencsére csak a húsvéti tojás (easter-egg) keretén belül. A GPS rendben volt, gyorsan talált fixet, ismeri a GLONASS rendszert is, így az oroszok műholdjait is tudja használni.
Végszóként azt gondolom, hogy jó az irány, a Huawei ezzel a telefonnal kiemelkedik a középmezőnyből a prémium anyaghasználattal és az ujjlenyomatolvasóval, mindezt körülbelül 85eFt-ért. Az összehasonlítást segítendő alább megtalálhatóak az AnTuTu eredmények, a kedvenc képernyőmentésem mellett, ahol a gonosz naptár lebukik.
