Abban a téves felfogásban élünk – s a jelen ifjúságát sikerül is tökéletesen átejteni- hogy a tudomány és technika fejlődése napról napra a mi kényelmünkre és szolgálatunkra vagyon hivatva.
Mivel már elég vén lókötő vagyok, s mondhatom, némi élettapasztalatra is szert tettem, elárulom: egy frászt!
A fejlesztések és újítások kizárólag azért történnek, mert ezzel kívánják a mindig éhes vásárlói ösztönt kielégíteni, s hogy ezáltal szép dundira hízzon a gyártó/fejlesztő összes zsebe.
Ugyanez a helyzet az Android világában, hiszen a háttérben (többek között) egy komoly óriás a Google áll, s nyilvánvaló, hogy a cél eme óriás anyagi éhségének csillapítása, melyhez apró falatkákkal magunk is hozzájárulunk.
Az egykori mobiltelefon biznisz nem várt sikert, s nem kevés pénzt hozott a gyártók konyhájára. A Symbian és Java alapokon nyugvó „buta” készülékek rendkívül gyors elterjedése bizonyára komoly irigységet váltott ki azokban, akik kiszorultak e területről.
Még emlékszem azokra a homályos hírekre, melyek a Google új Linux alapú operációs rendszeréről szóltak, melyeket laptopokra és netbookokra szántak. Majd gyors sávváltással átcsusszantak a mobiltelefonok világába. Elmaradt a petting, egyből a résbe, s jókor, jó helyen kihasználták a lehetőséget, elsősorban az európai piacot megcélozva. S az újdonság varázsától elbűvölt s bambuló vásárló vette a „zokostelefont”, mint a cukrot. Pedig…
Aztán az újabb és újabb készülékek következtek, hiszen ez a „rogyasztói” társadalom velejárója: vegyél, vegyél, vegyél még! A gyerek is sír, mert a padtársának már olyanja van, (hja, az apja fősenki egy állami cégnél, ahová az a bizonyos párt rakta, s jó pénzért lopja a napot meg az állami vagyont) amin az a játék is megy, a főnöknek is amolyanja van, s hát nyalni kell fölfelé, a haverok, kollégák leszólják a meglévőt, hiszen lassan a péniszméret szintjére kerül a mobilunk márkája, kora, androidunk verziószáma, s a státuszunk, besorolásunk is már ettől függ, így a pár hónapos készülék lecserélésre kerül. Borzasztó!
Közben valami mégis elveszik, s nem is találunk rá, mert már azt sem tudjuk, mit is keresünk. Csak bosszankodunk, hogy egy rakás pénzt fizettünk ki erre a szarra, ami annyira okos, hogy a szomszéd utcába se lehet vele tisztességesen telefonálni, s állandóan b*sztat, hogy lemerül, meg e-mail jött, meg frissíts a „gugliplájon”, meg ezt töltsd le, azt töltsd le, ezt vegyél a tavaszi akcióban, meg azt vegyél másutt.
No persze a „szélessáv” meg a tökéletes hangminőség csak itt, a legvidámabb barakkban marad álom, ugyanis a szomszédban a Sógoroknál az itthon telefonálásra és netezésre szinte használhatatlan telefonom varázsszóra csúcsminőséggé változott. Hoppá! Van itt némi átejtés? Noná, pajtikák, de még mekkora, s nem csak ebben. A határon innen aztán újra fos lett, s a szomszéd utcába meg inkább átsétálok, a lehallgatás lehetősége is kisebb.
Akkor meg mire az a nagy erőlködés? Hiába a modern készülék, ha a hálózat még mindig módszerváltás előtti. A nagy szolgáltatók egyike se magyar. Nyilván a profitot hazaviszik és befektetik másutt, az itteni fejlesztés meg elmarad. Szóval, mire is? „Mert kell!” Hiszen Sznobisztánban élünk, ahol mindegy, hogy valami szar, de ha státuszként kiemelődik, akkor kell! S az a magasságos Jóisten legyen védelmezője annak, aki ki meri mondani valamiről, ami nyilvánvaló, hogy márpedig az úgy rossz, ahogy van! Hm…Miről is beszélünk tulajdonképp?
A „zokostelefonok” világegyeteme tágul, miközben az agy zsugorodik. Az újabb generációk már pszichotikusan mobilfüggővé válnak – láttam bömbölő 17 éves diákot, aki azért kesergett, mert elromlott a „facebukkja” a mobilján.
Szánalmas zombivá válik az ember, mindent bevesz, mindent megesz, legyen az bármi. A hírhedt római császár Commodus szarral kevert ételt tett vendégei elé, s gonoszul figyelte reakciójukat. A körülöttünk zajló világ a mi Commodusunk, s itt vagyunk mi, a vendégek.
