Nyolcadik hét képe

Kánikulában képet küldeni se könnyű, hát még elemzést írni, a kis csúszásért a hőség a felelős, de ami késik, nem múlik, tehát a nyolcadik héten joegarai: Cím nélkül című munkája lett a hét képe.
Diane Arbus egyik leghíresebb, ha nem a leghíresebb képét juttatja ez a fotó eszembe, a Child with Toy Hand Grenade in Central Park című fotográfiát, érdemes megnézni a wikipédián a szócikket róla, mert nem csak a képet, de a filmtekercs kontaktját is meg lehet találni, ami véleményem szerint nagyon sokat elmond a fotográfusi attitűdről és hivatásról. A helyzet hasonló, joegarai munkájában is az az izgalmas, hogy a valóság leképezésén túl valami különös módon sikerült rögzíteni egy úgymond másodlagos hangulatot is, valami olyat, ami legfőképp csak a néző fejében áll össze, mint egy belső történet, feszültség. Adva van egy park, egy sétány, ahol egy gyerek madarakat etet, mondhatni szimpla történet. Nyár van, a madarak mindig éhesek, jó megfigyelés, hálás téma. És mégis: valami okból az ember keresni kezdi a történet fonákját, valamit érez, hogy nem biztos, hogy minden olyan nyugalmas és vidám, van valami titok, ami nyugtalanítja a nézőt. A madarak? Vagy hogy a gyerek nem néz ránk, félfordulatból az etetésre figyel? A háttér nyitottsága, az út? Vagy az úton a figura a szemetesnél? Mit figyel az az ember? Mit keres ott? Miért nem néz ide a fiú, hiszen tudhatja, hogy fotózzák?! Igazából fentiek egyike sem olyan jelentős, hogy önmagában hatást gyakorolna, valószínű ezek együtt adnak olyan érzetet, hogy keressük a képben azt, amit Antonioni a Nagyítás című mozijában oly jól ábrázolt, a titkot, a felületes szemlélő elől rejtett sztorit, vagyis akár mobillal készült kép is elérheti azt a hatást, ami a fotográfia lényege, hogy megragadjon bennünk a kép, hogy hatása alá kerüljünk, hogy ne engedjen el, vagyis hogy egyszeri és megismételhetetlen objektumként a pillanaton túlit is magába szívja. Ez itt most sikerült, gratulálok érte. (latszoter.hu – Hegyi Zsolt)

Ezeket már olvastad?