Nyaralás, utazás, szünidő, vonat, buli, haverok – nem sorolom azokat a hívószavakat, amelyek ilyenkor nyáridőben akár kategóriacimkeként is erősebb figyelmet kapnak az átlagosnál. Nehéz visszafogottnak maradni, ezért is választottam ezen a héten kikasz: Cím nélkül című fotóját a hét képének.
Hogy HÉV, vasút vagy milyen más közlekedési eszköz az, amin a kép készült, nem tudom, de nem is fontos, jelzésértékkel jelen vannak azok a manifesztumok, melyek beazonosíthatóvá teszik a helyzetet, utazás valahonnan valahová délután, talán nyaralásra, vagy látogatóba. Nem a szokásos megközelítés, sem nem szociografikus, sem nem narratív, úgymond bulizós fotó, és azt kell mondjam, hogy minden egyszerűsége és könnyedsége ellenére a helyzet, az exponálás pillanata és a kamera nézőpontja egy irányba mutat és tudatos eszközhasználatot jelez. Nincs idétlen póz, nincs más, mint egy fiú fehér pólóban, kockás inggel, amint kifelé néz az ablakon. A téj nem különösebben érdekes, ebből és a testtartásból, gesztusokból is sejthető, hogy csak a felületes szemlélő hiheti, hogy a srácot a kinti látvány foglalja le, ez az utazás befelé zajlik, fejben, ehhez csak a megfelelő helyzetet adja a napfény, amibe bámulhatunk, a monoton ritmus, ahogy a táj elsuhan, a lényeg belül történik. Szép, ahogy a fények karaktert és formát adnak az arcnak, nyaknak, karnak, és jó az is, ahogy a fotós türelemmel kivárta, mikor exponálhat, amikor a fiú nem rá figyel, és nem akarta befolyásolni a történetet, egyszerűen csak egy hangulatot szeretett volna megörökíteni. Azt kell mondjam, hogy jószerivel ezt a legnehezebb, még ha oly egyszerűnek is tűnik, hiszen ehhez kell kompozíció, kellenek a fények, formák és az a nyugalmas, áldott pillanat, amikor mindez úgy áll össze képpé, hogy a modell érintetlen marad és nem zavarja meg a szituációt a fényképezés maga. Beszélhetnénk arról is, hogy milyen fontos szerep jut a kép jobb oldalán bennhagyott üres ülés részletének, hogy milyen jó az a lehelletnyi tükröződés az ablakon, de nem ez az, ami a képhez szögezi a nézőt, hanem az az időtlenség, várakozás, az a személyesség, ami által a néző bevonódik a kép történetébe és várja, hogy a fiú felénk forduljon, hogy megtudhassa, mi a történet vége, vagyis érdeklődővé képes tenni egy hangulat által egy idegen iránt, és ez fontos fotográfiai feladat. (latszoter.hu – Hegyi Zsolt)
