“Kicsúsztatott billentyűzettel kicsit tényleg olyan, mint egy repülőgép-anyahajó.”
QWERTY billentyűzetes telefon-keresési folyamatom következő logikus állomása a mai kor legerősebb kinyitható billentyűzetes Android eszköze, a HTC Desire Z, amelyet közel két hétig nyúztam napi használatban. Lássuk, mit tud a QWERTY telefonok Musashi csatahajója.
A tesztkészülékért köszönet a mobilabban.hu-nak!
Hardver
Szokás szerint nézzük át nagy vonalakban, mit pakoltak bele ebbe az eszközbe a HTC mérnökei:
- 800 MHz-es Qualcomm MSM7230 proci (Qualcomm Scorpion maggal), Adreno 205 GPU-val
- 3,7″ Super LCD kijelző
- 512 MB LPDDR SDRAM
- 2 GB Flash EEPROM
- Full QWERTY 4 soros kinyitható billentyűzet
- FM rádió
- 5 Megapixeles hátlapi kamera LED vakuval és 720p videó felvétel
- 1300 mAh akku
- 180 gramm súly (bocs, tömeg)
- US SAR érték: 1,48 W/kg (fej), 0,69 W/kg (test)
- Android 2.2
Sajnos európai SAR értéket nem találtam, de az amerikai értéken is látható, hogy viszonylag magas.
A hardverről a teljes adatlap pedig természetesen a PDAdb-n érhető el.
Külsőségek
És ha ezzel megvagyunk, essünk túl az eszköz legnagyobb hibáján: minden lötyög rajta. Ez a telefon olyan, mint egy (szintén lötyögősségéről híres) Kalasnyikov: kicsit nehéz, kicsit lötyögős, de bitang erős és robosztus. Az akksifedő alumíniumlap lötyög; a billentyűzetet tartó rugó rég eleresztett, és a nálunk járt tesztkészüléknek is sajátja volt a G2/Desire Z sorozat konstrukciós hibája, a magától kinyíló QWERTY billentyűzet. Egyrészt nem értem, miért kellett a HTC-nek vagánykodnia ezzel, miért nem felelt meg egy szimpla kicsúsztatós billentyűzet (tudom, a telefon 3 mm-rel vastagabb lett volna), másrészt ez pl. azzal jár, hogy ha pl. sétálás közben telefonálsz, a nyeklő-nyakló billentyűzet becsípi a füled körüli hajakat – na az egy elég vicces érzés. A telefon vibrátora olyan erős, hogy amikor beindul, megreccsen a telefon. Nem nagyon, de kicsit igen, érzed a nyomatékot, mint amikor a turbódízel autóddal nekiindulsz és érzed, ahogy kitekeri a kormányt a kezedből.
És nehéz is. A G1 (aka. HTC Dream), mint billentyűzetes előd 158 grammot nyomott (igaz, kisebb is), a Samsung 551, mint alternatív (persze sokkal gyengébb és szintén kisebb) QWERTY telefon 114 gramm, de még a Desire HD is, mint kvázi tesó (de erről még majd később) is csak 164 gramm, pedig az 4,3″-os kijelzővel jön. Persze ha azt vesszük, hogy a kétszer akkora képátmérőjű Samsung Galaxy Tab viszont 385 gramm, tehát pont kétszer annyi, akkor ez pont ennyi… De nem azt vesszük: a Desire Z nehéz.
Eddig a kritika, most pedig (ha már csatahajó) evezzünk békésebb vizekre a lefittyedő billentyűzetek Ádeni-öbléből, és térjünk át a telefon egyik előnyére, a… bármire.
A QWERTY billentyűzet
Bár csak 4 soros, a Desire Z billentyűzete nagyon el van találva, büszkén viszi tovább a HTC Dream dicső hagyományait. Nem tudom hány mérnöki óra szokott benne lenni egy telefonba szerelt QWERTY billentyűzet megtervezésében, de ég és föld bír lenni a különbség egyes eszközök között – a Desire Z pedig abszolút a top kategória ebből a szempontból. A billentyűk jó anyagból vannak, jó távolságra egymástól, pont jó (se nem kevés, se nem sok) a visszajelzés amit egy gomb lenyomásakor kapsz, a gombok elrendezése pedig a 4 sor korlátaihoz képest a lehető legjobb. A 4 sor kiküszöbölésére pedig mindkét oldalra kaptunk egy-egy FN gombot, tehát úgy lehet vele gyakorlatilag vakon, és nagyon gyorsag gépelni, hogy a bal oldali számokhoz automatikusan a jobb oldali FN-t használom, és vica versa. Nem szorosan a billentyűzet része, de a telefon akciógombja (ott a képernyő alatt, tudod) jó HTC-s hagyományokhoz híven egyben trackpad is, úgyhogy a szövegben navigálás és a CTRL is egyszerre megoldott.
Ez a billentyűzet így szuper, ahogy van, emailre, SSH-ra, amire csak kell. A teszt végefelé már azt próbálgattam, hogy hogy tudok olyan régi Nintendo játékokat letölteni, amiket billentyűzetről lehet vezérelni.
Általános teljesítmény
A telefon újabb erős (nagyon erős) pontjához értünk el, ez pedig az általános, mindennapi használatban tapasztalt teljesítmény. Mert bár a Desire Z procija csak 800 MHz-es órajelen fut és ez sok embert megtéveszt, “ez a 800 MHz nem az a 800 MHz”. A trükk az, hogy míg pl. egy HTC Desire-ben 1000 MHz-es Snapdragon van Adreno 200 GPU-val, addig ebben a CPU nem Snapdragon (hanem MSM7230, egy másik, izmosabb ARM v7-es architektúrájú mag) van, viszont Adreno 205, ami az Adreno 200-nál eggyel újabb grafikus mag. Nem sok eszközben van ez a proci, pedig bika. A 800 MHz-e ellenére a telefon sokkal erősebb, mint egy Desire, és nem sokkal gyengébb, mint egy Desire HD (amiben ötvözték a Gigahertzes Snapdragon procit az Adreno 205-tel, tehát az az igazi nehézsúly). A Quadrant benchmarkon a Desire Z 1299 pontot kapott, amivel az egymagos telefonok közül tényleg kb. csak a Desire HD nyomja le, a maga 1780-as Quadrant pontjával.
Ez a teljesítmény aztán tényleg napi szinten érezhető. Volt nálam Desire HD is, és a Desire Z semmivel sem lassabb. Sose akad, egy pillanatig nem érzed, hogy ennek az eszköznek bármi megerőltető lenne, vagy hogy kifogyott volna az erőtartalékaiból. A csatahajós analógiánál maradva itt kérem egy házi atomreaktor dolgozik, ami addig és úgy viszi a hajót, amíg a legénység meg nem unja.
Akkuteljesítmény
1 nap reprezentatív használat (3G full on, sok email, közepes web, kis Youtube és Angry Birds) mellett 24 óra alatt 60%. Igen, ez a telefon gyakorlatilag 2 teljes napot elmegy normál használat mellett egy akkutöltéssel, állandó internetkapcsolattal. Gondolom egyrészt ezért nehéz, másrészt ha egyszer nem kell a procinak megerőltetnie magát, akkor minek erőltesse meg, minek egyen akksit.
A rendszer
A Desire Z-n Android 2.2.1 van, természetesen a HTC saját felületével, a Sense-szel kiegészülve. 2011 nyarán érkezik rá a gyári Gingerbread ROM is (nem beszélve az alternatív megoldásokról), tehát nem lehet panaszunk, ez az eszköz még 1 év múlva is igen jó eszköz lesz, még a kétmagos őrület közepette is.
A Sense-ről írtam már többször, hogy (az elejétől fogva stock Android felhasználóként) nem az én szájízem (kivéve a gyönyörű wallpapereket), de újdonsült Android felhasználóknak, illetve azoknak, akik a Hero óta HTC telefonokat használnak jó választás az integrált Facebook és Twitter klienssel, és a nagyon jól átgongolt, szép ui-val. Jön vele a többi megszokott HTC app és widget, pl. a Car Panel és a belőle is indítható HTC Places, a GPS/térkép alkalmazás, ami első indításkor 42 MB-os letöltéssel örvendezteti meg a mobilszolgáltatónkat, vagy a notification area-ba pakolt alkalmazásváltó, amit speciel átvehetne a stock Android is. (Igaz, nekem ott power widget van…)
Természetesen szintén alap a WPA titkosításra képes wifi hotspot, ami, szemben más gyártók készülékeivel, itt működik is, egyszer sem tapasztaltam vele hibát.
Két érdekességet viszont találtam a rendszerben, ezek sejthetően Sense bugok:
- A telefon a fotókat rövid ideig hagyja csak az eredeti folderükben, utána (ne kérdezd miért) átmozgatja őket egy másik folderbe. Ez aztán azt eredményezi, hogy a Galéria app (aminek nem lehet konfigurálni, hogy hol keresse a fotókat) egyszerűen nem látja a fotókat. Amikor először észrevettem ezt, azt hittem kitörölte az összes fotómat valami másik app – aztán fedeztem fel ezt a turpisságot.
- Amikor Sense-et használtam launchernek (“home app”), kellett kb. 1 másodperc, mire unlockolás után “felébredt” a felület. Addig pl. a notification bar-t nem lehetett lehúzni. Ez nem telefon felébredés probléma, mert másik launcherrel nem volt ilyen hiba.
Gondolom ezeket az apróságokat a nyári Gingerbread upgrade javítani fogja.
Kijelző, kamera
A kijelző gyönyörű. Persze mit várunk egy 800×480-as felbontású Super LCD-től, ráadásul egy ilyen eszköznél. Szép színek, szép fények, minden ott van és úgy, ahogy lennie kell. Nem is vesztegetek rá szavakat, jöjjön a kamera.
A Desire Z 5 Megapixeles kamerát kapott, ez elég szép képeket gyárt, rossz fényviszonyok közepette pedig mondjuk úgy, hogy használhatóakat – a tükörreflexes fényképezőt nem emiatt fogom otthon hagyni, de az ultrakompakt kamera kiváltására tökéletesen megfelel. Érdekessége (hiszen egy csatahajó nem szokott ilyesmit tudni) a 720p videofelvétel lehetősége, ami egyrészt szuper funkcionalitás, és mindenféle manapság divatos számbűvölde ellenére tökéletesen elég, amíg a szemünk ennyit tud, amennyit, valamint amíg a videók 99,5%-a úgyis a Youtube-on köt ki. (Tehát tisztázzuk: ha a Dallas Cowboys stadion kijelzőjén szeretnéd később megnézni a családi ebéden készült videót, akkor szerezz egy 1080p felvételre alkalmas eszközt. A többire jó lesz a 720p.)
Itt a cikk alatt, a screenshotok után természetesen láthatsz néhány teszt célzatú fotót.
Összességében
A Desire Z minden tekintetben az abszolút high-end kategória, kivétel a “lötyögős” összeszerelés: a billentyűzet és az akksifedél. Minden más tekintetben annyira jó az eszköz, hogy hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a HTC direkt csinálta ilyen lazára, új státusszimbólumot csinálva a nyeklő-nyakló alkatrészekből: “én még azt is megengedhetem magamnak, hogy magától kinyíljon a billentyűzet”.
Komolyra fordítva a szót: azok, akiknek szüksége van a hardveres QWERTY billentyűzetre, ráadásul az elérhető legjobbra, nem félnek kifizetni egy ilyen drágább eszközt, és egyből vesznek hozzá egy tokot hogy ne a zsebükben nyíljon ki, bátran beszerezhetnek egy Desire Z-t, mert a laza illesztéseken kívül csak jót fognak kapni tőle.
