Amikor bejelentették a HTC Desire család két új tagját, csak ámultam, bámultam, s reméltem, hogy egyszer majd kezembe foghatom valamelyiket. A Desire HD volt akkor a kiszemelt jövendőbeli, ám miután kézbevettem két ponton hasalt el a telefon. Egyik a méret volt, a másik pedig az akku idő. Így a késöbbiekben a Desire Z felé kezdtem kacsintgatni. A Z papiron elvileg gyengébben teljesít, mint a HD, ám e igazából nem volt észrevehető. Most pedig a mobilabban.hu jóvoltából egy hétig nálam vendégeskedett a billentyűzetes Desire.
A Z különlegessége természetesen a fizikai billentyűzete, illetve, amiről a nevét is kapta, hogy az “Z alakban nyílik”. Az eddigi billentyűzettel ellátott telefonokban az szinte mindenütt “kicsúsztatható” módon volt megoldva. És sajnos azt is kell mondjam, hogy azok valahogy időtállóbbnak is tűnnek. A Z képernyő fele és a billentyű fele viszonylag rövid használat után lötyögőssé válik. Így az elején inkább finomkodtam vele, meg néha aggódva néztem azt a kevés valamit, ami egyben tartja a telefont, de az első pár nap után már nem törődtem vele. Úgy tűnt, hogy bár sok minden ellentmondani látszik ennek, mégis egyben marad a telefon.
A fenti külsőségbeli problémát ellensúlyozza, hogy egyébként sokkal masszívabb a telefon, mint sok konkurense. A kijelzője szép, a kamera hozza a tőle elvárt minőséget, a hátlapja szépen kidolgozott, s itt már nem csak műanyaggal találkozik a vásárló. Mivel én azonban a képernyőt tapogatva szocializálódtam, így be kell, hogy valljam sokszor a twitt, vagy sms elküldése után jutott eszembe, hogy ja, itt a fizikai billentyűzet is. Amikor azonban használtam, kényelmes volt, s jó volt rajta gépelni. Amikor pár nap után viszont már megszoktam a klaviatúra jelenlétét, többször azon kaptam magamat, hogy a “billentyűzettel oldom ki” a telefont, s azon kezdek pötyögni.
A Desire Z-t, ami nálam vendégeskedett, 2.2 Froyo és a htc-ken nélkülözhetetlen Sense hajtotta. Nagyon sok előnyét látom a Sense-nek, s egyre inkább kezdem levetkőzni a kezdeti ellenérzéseimet. Az egyetlen dolog, amit nehezen tudtam megszokni, hogy a kioldáshoz nem oldalra, hanem lefele kell húzni az ujjamat (csak, amikor nem a billentyűzetet pattintottam elő). Persze ez nem igazán progléma, csak eltér az általam megszokottól. A htcSense.com oldalt is kipróbáltam, s a htc valóban nagy energiát fektetett abba, hogy megkönnyítse a felhasználóknak a telefonnal való munkát.
A Desire Z egy nagyon érdekes telefon. Rosszat nem tudok rá mondani, nem is akarok, de a fizikai billentyűzeten kívül igazából nincs tulajdonsága, ami megkülönbözteti a vetélytársaktól. A Z egy kötelező kör volt a htc-től. Kipipálták, nekik is van billentyűzettel ellátott telefonjuk. És aki ilyenre vágyik, azt hiszem a htc-vel jól fog járni, tekintve, hogy a Motorola Milestone 2 lenne az igazi rivális telefon, ami jelenleg itthon egészen érdekes körülmények között szerezhető csak be (a hivatalos importőr, a Motoker kft. jelenleg nem elérhető, s szolgáltatók egyelőre nem forgalmazzák.). Így aki felsőkategóriás billentyűzetes telefonra vágyik, az biztosan nem nyúl mellé a Desire Z-vel.
Azt pedig zárógondolatként meg kell jegyeznem, hogy mivel a Desire Z tulajdonképpen a T-Mobile G2-vel megegyező telefon. Így a magamfajta Sense-nek nem akkora rajongója, de a custom romok, s mindig friss verziók elkötelezett híve is örömmel foghatja kézbe a htc telefonját, hiszen az egyik legjobb custom rom, a Cyanogenmod teljes mértékben támogatja az eszközt.
