Van az a fajta autós, aki ösztönből elintézi az elektromos autókat egy fél mondattal: „jó-jó, városban biztos kényelmes, de hosszú távon nekem ez nem pálya”. Ha őszinte akarok lenni, én nagyon sokáig ebbe a klubba tartoztam. Nem azért, mert ne érdekelne a technika – sőt –, hanem mert a mindennapjaimban a hosszú táv nem kivétel, hanem alapbeállítás. És ha valami, hát a hatótáv-para az, ami még a legnyitottabb autóst is visszarángatja a „jó lesz nekem a megszokott” komfortzónába.
Ehhez képest itt vagyok: ötödik napja használok egy Volvo ES90-et, és azt kell mondjam, hogy meggyőzött. Pedig az előéletem alapján nem én lennék a legkönnyebben átállítható felhasználó: korábban viszonylag ritkán használtam elektromos autót, most viszont hétvégére Pécsről ingázom a Felvidék egyik határvárosába, és az ES90 úgy hozta le ezt a műfajt, hogy közben nem lett belőle hatótávdráma. Amitől – bevallom – őszintén tartottam.
A történethez hozzátartozik még egy szál, ami nálam mindig megemeli a tétet: közel hét évig dolgoztam a Volvo Cars svédországi oldalán, így a Volvo nekem nem csak egy márka. Inkább egy mérnöki filozófia, egy biztonságközpontú gondolkodás, egy „józan prémium”, ami valahogy beleég az emberbe. Magyarán: nálam a léc eleve magasabb.
És mielőtt belemennénk a részletekbe, jöjjön az a mondat, amit szerintem illik kimondani, mert így tiszta a kép: ezt a tesztautót a Volvo Schneider Autóháztól kaptam, akik gyakorlatilag elsőként adták a kezem közé ezt a csodálatos csúcsmodellt. Ezúton is köszönöm nekik a megelőlegezett bizalmat – ritka, amikor az ember tényleg úgy érzi, hogy nem csak egy autót kap, hanem egy lehetőséget is arra, hogy valami újat, fontosat mutasson meg.
Mi is az ES90 valójában? Szedán, ami okosabban gondolkodik
Papíron könnyű rávágni, hogy „elektromos szedán”, de az ES90 nem ragad bele a klasszikus, háromdobozos világba. A lényege pont az, hogy modern és praktikus, miközben megmarad a nagyautós elegancia. Nekem ez azért fontos, mert a hosszú táv nem csak hatótávról szól, hanem arról is, hogy mennyire élhető a kocsi: pakolhatóság, hozzáférés, az a bizonyos „ez most tényleg használható” érzés.
Nem vagyok SUV-párti – és pont ezért talált telibe az ES90
Ezt muszáj külön kimondanom, mert nálam a sztori egyik kulcsa: sosem voltam SUV-párti. Nem tagadom a létjogosultságukat, a piac döntött, a családok döntöttek, a magas üléspozíció döntött. De számomra mindig fontos volt az igazi élményautózás: amikor a vezetés nem mellékfunkció, hanem a csomag része.
És éppen ezért örültem, amikor a Volvo előállt az ES90-nel, mert rendkívül jó kompromisszum a SUV-k világa és a klasszikus kialakítású autók között. Van benne modern jelenlét és térérzet, van benne kényelmi nagyautós logika, de közben nem érzem azt, hogy feladtam volna a vezetés szerethetőségét csak azért, mert most ez a trend.
Röviden: ha valaki – mint én – alapvetően nem akar SUV-ot, de szeretné a modern autók praktikumát és nyugalmát, az ES90 nagyon betalál.
Hatótáv-parából hatótáv-nyugalom – hosszú távos szemmel
A saját félelmem őszinte volt: hosszú távon én nem akarok sakkozni. Nem akarok kilométereket számolgatni, nem akarok úgy elindulni, hogy a fejem hátuljában ott ketyeg a „mi lesz, ha…” kérdés. És itt jött a kellemes meglepetés: az ES90-nél az első öt napban nem volt hatótávdráma.
Mit jelent ez nálam, a Pécs–Felvidék ingázásban?
- A megállók nem pánikból jönnek, hanem kényelmi logikából.
- Nem éreztem azt, hogy az autó könyörög, hogy lassítsak.
- A fejben létező stressz, ami sokaknál az elektromos autózás köré épül, egyszerűen… elkezdett lecsendesedni.
Ez az a pont, ahol a villanyautózás átfordul projektről rutinra. És szerintem hosszú távon ez a döntő.
Menetkomfort és csend – a Volvo DNS, csak most új alapokon
A Volvo-élmény nálam mindig a nyugalomról szólt. Nem a villogásról, nem a harsány sportosságról, hanem arról, hogy az autó tudja, mit csinál, és közben hagy téged létezni: beszélgetni, gondolkodni, zenét hallgatni, utazni.
Az ES90 ebben nagyon erős. Az elektromos hajtás ad egy extra réteget: a csendet, az egyenletességet, azt a fajta „folyamatos tolást”, ami nem dráma, hanem természetes. Hosszú távon ez nem luxus, hanem fáradtságcsökkentő tényező. A végén nem az számít, hogy mennyit tud a kocsi százra, hanem hogy mennyire érkezel meg emberként.
A felvidéki „Norbi-teszt”: amikor a konkurens villanyos is visszafordul, csak hogy megnézze
Alapvetően, ha nem a munkahelyemen vagyok, egy csodálatos felvidéki történelmi kisvárosban élek. Aki lakott már ilyen helyen, az tudja: ott nincs névtelen közlekedés. A városnak vannak arcai, állandó szereplői – és egy különleges autó hamar témává válik.
Történt, hogy haladtam a városban az ES90-nel, és az ellenkező sávban szembejött velem egy Hyundai IONIQ 6. Már ez is érdekes találkozás, mert az IONIQ 6 is az a fajta autó, ami megállítja a szemet. De itt jött a csavar: felismertem a sofőrt. Ismerem ugyanis a helyi Hyundai márkakereskedés tulajdonosát – Norbit –, és ő jött szembe velem, teljesen más irányba haladva.
Elment mellettem… majd nagyjából egy perc múlva a tükörben azt látom, hogy mögém férkőzik, és láthatóan lesi az autót. Nem tol, nem villog, nem siet – csak a klasszikus „na, ezt hadd nézzem meg közelebbről” üzemmód.
Aztán intettem:
– Szervusz, Norbi!
Ő meg csak elismerően bólogatott.
Na, ez az a pillanat, amit egy autós ért igazán. Mert ez nem udvariassági bólogatás volt, hanem az a szakmai „oké, ez valami” gesztus. Egy történelmi kisvárosban, ahol mindenki mindent lát, ez különösen jó visszajelzés: az ES90 nem akar feltűnősködni, de aki ért hozzá, annak szemet szúr.
És akkor a csattanó – amikor a benzinkutas hűségvilág találkozik az elektromos valósággal
A történet szépsége, hogy miközben én fejben már kezdtem elengedni a hatótáv-para témát, a hétköznapok csináltak egy apró, nagyon emberi emlékeztetőt arról, mennyire átmeneti korszakban élünk.
Elvittem az ES90-et a közeli autómosóba – egy benzinkútra, ahová amúgy a saját belső égésű autómmal rendszeresen járok. Kértem egy mosást. Nyilván jött a kérdés:
– Van applikációja?
Mondom: nincs. És itt elindult a benzinkutas „jófejség-cunami”: elkezdte kedvesen magyarázni, hogy most prémium üzemanyagnál minden egyes literre 10 centes kódok járnak, mennyit lehet spórolni, hogyan jelenik meg az alkalmazásban, és hogy ez mekkora lehetőség. Tényleg aranyosan, segítőkészen, rendesen beleállt a sztoriba.
Én meg a végén csak annyit mondtam:
– Köszönöm, de… elektromos autóval vagyok.
Egy fél másodperc csend.
– Ja.
És ebben a „ja”-ban benne volt az egész korszakváltás: a régi rutin, az új valóság, és az a pillanat, amikor rájössz, hogy a világ gyorsabban vált, mint ahogy a hűségprogramok logikája leköveti.
Köszönet, visszatérés – és ami még jön
A végére pedig még egy személyes megjegyzés, mert ezzel is tartozom nektek: egy időre távol maradtam, aminek egyszerű oka volt – munkaváltás. Sok új feladat, sok új fókusz, és őszintén: volt időszak, amikor nem akartam félgőzzel jelen lenni.
De most megújult erővel, teljes bedobással belevetem magam a hírírásba és a tesztekbe. Igyekezni fogok egyre izgalmasabb, olvasmányosabb cikkeket hozni – olyanokat, amik nem csak adatlapok, hanem történetek, tapasztalatok, valódi benyomások.
Köszönöm a megértést és a türelmeteket. Jó újra itt lenni – és hajrá!
És még egyszer: köszönöm a Volvo Schneider Autóháznak, hogy elsőként bízták rám az ES90-et, és megelőlegezték azt a bizalmat, ami egy ilyen friss, csúcsmodellnél nagyon is számít.
A lényeg pedig: további elektromos autó tesztek, cikkek várhatók, úgyhogy készüljetek – izgalmas modellek jönnek még.
