A hajlítható telefonok egyik legnagyobb kompromisszuma sokáig nem maga a hajlítható kijelző volt, hanem az, amit ezért cserébe el kellett viselnünk: vastag házat, jelentős tömeget és sokszor kissé ormótlan kialakítást. A Samsung első Galaxy Foldja még 276 grammot nyomott, az új Galaxy Z Fold8 viszont már mindössze 201 grammos. Ez nem egyszerű generációs karcsúsítás, hanem egy több éves mérnöki folyamat eredménye, amelyben a gyártó gyakorlatilag alkatrészről alkatrészre újragondolta, hogyan kell felépíteni egy modern hajlítható telefont.
Nekem személy szerint mindig is különleges kapcsolatom volt a hajlítható telefonokkal, ezért talán valamivel megengedőbben viszonyultam az első generációk egyik leggyakrabban felhozott hátrányához, a tömegükhöz. Különösebben sosem zavart, ha egy Fold néhány tíz grammal nehezebb volt egy hagyományos csúcstelefonnál. Úgy gondoltam, hogy ezért a plusz tömegért cserébe jóval többet kapok: egy óriási belső kijelzőt, sokkal jobb multitaskingot, kényelmesebb tartalomfogyasztást, egészen más munkavégzési lehetőségeket és összességében egy olyan használati élményt, amelyet egy hagyományos telefon egyszerűen nem tud visszaadni.
Ennek számomra talán a legjobb példája a 2022-es vivo X Fold, a gyártó első hajlítható készüléke. Egy gyönyörű kék példányom volt belőle, és finoman fogalmazva is masszív darabnak számított. Egészen pontosan 311 grammot nyomott, ami ma, amikor a legújabb hajlítható csúcsmobilok már a 200 grammos határt kerülgetik, szinte sci-fibe illő adatnak tűnik.
Engem azonban ez akkor sem zavart különösebben. Évek óta súlyzózom, így valószínűleg eleve másként viszonyulok néhány plusz grammhoz, de ennél fontosabb, hogy sosem éreztem azt: valami fölösleges terhet cipelek. Inkább azt éreztem, hogy ennek a tömegnek nagyon is van oka.
Mert a vivo X Fold már négy évvel ezelőtt is egy rendkívül komoly, versenyképes csúcstelefon volt.
Snapdragon 8 Gen 1 rendszerchip dolgozott benne, belül egy hatalmas, 8,03 hüvelykes, 120 Hz-es hajlítható AMOLED kijelzőt kapott, kívül pedig egy teljes értékű, 6,53 hüvelykes panelt. Nem egy technológiai demonstráció volt, amelynél a hajlítható kijelző kedvéért minden mást háttérbe szorítottak, hanem egy valódi felsőkategóriás készülék.
A kamerarendszer pedig különösen jó példája annak, hogy a vivo már akkor sem akart komoly kompromisszumot kötni.
A hátlapján négy, hangsúlyozom: négy kamera dolgozott. Nem dísznek odatett, lebutított szenzorokról beszélünk. Az 50 megapixeles, optikai képstabilizátorral ellátott fő kamera mellett egy 48 megapixeles ultraszéles látószögű egység, egy 12 megapixeles, kétszeres optikai nagyítást kínáló portré-telefotó és egy 8 megapixeles periszkópos kamera kapott helyet.
Igen, már 2022-ben periszkópos kamerát épített a vivo az első Foldjába.
Az 5× optikai nagyítást kínáló periszkópos egység, a ZEISS optika és a T* bevonat együtt egy olyan kamerarendszert jelentett, amely akkoriban hagyományos csúcstelefonok között is teljesen vállalható lett volna, nemhogy egy első generációs hajlítható modellben.
Ezért is emlékszem rá ennyire jó érzéssel.
Nem éreztem kevésnek az akkumulátort, nem hiányzott jobb kamerarendszer, nem éreztem azt, hogy a teljesítményen spóroltak volna, és összességében sem volt bennem olyan érzés, hogy folyamatosan meg kellene magyaráznom magamnak: „igen, ez gyengébb valamiben, de hát legalább hajlítható”.
Egyszerűen egy kiváló telefon volt, amelyet történetesen ki is lehetett nyitni.
A vivo X Fold azonban nálam korántsem jelentette a Fold-korszak végét. Ezt követően számtalan hajlítható készüléket használtam, és ha a teljesség igénye nélkül össze kellene állítanom belőlük egy kisebb csokrot, lenne köztük néhány olyan modell, amelyre még ma is különösen jó érzéssel gondolok vissza.
Közülük mindenképpen kiemelném az Oppo Find N2-t.
Ez egy egészen más filozófiát képviselt, mint a vivo X Fold. Míg utóbbi méreteivel, hatalmas kijelzőjével és 311 grammos tömegével egyértelműen a „mindent bele” iskolát képviselte, az Oppo sokkal kompaktabb irányba indult.
A Find N2 mindössze 132,2 milliméter magas volt, összecsukva 72,6 milliméter széles, a fekete, műbőr hátlapos változat pedig mindössze 233 grammot nyomott. Kívül egy 5,54 hüvelykes, viszonylag rövid és széles, 18:9 képarányú kijelzőt kapott, kinyitva pedig egy 7,1 hüvelykes belső panel tárult elénk.
Nagyon-nagyon kedveltem ezt a készüléket.
Volt benne valami különösen szerethető. Összecsukva nem egy hosszú és keskeny távirányítót tartottunk a kezünkben, hanem egy kompakt, szélesebb, szinte klasszikus arányú telefont. Kinyitva pedig közel négyzetes, könyvszerű felületet kaptunk.
Az Oppo valójában már az első Find N-nel elkezdte ezt a koncepciót, a Find N2 pedig 2022 végén tovább finomította. Ez azért érdekes ma különösen, mert elég csak ránézni arra, milyen irányba fejlődik a Fold-piac.
Az Apple idén bemutatta első hajlítható telefonját, az iPhone Duót, és rengetegen azonnal ráharaptak a formájára. A készülék 5,4 hüvelykes külső és 7,6 hüvelykes belső kijelzőt használ, vagyis az Apple sem a korai Galaxy Foldok rendkívül nyúlánk külső kijelzős megközelítését választotta.
És amikor az iPhone Duót nézem, óhatatlanul eszembe jut az Oppo Find N család.
Nem arról van szó, hogy a két telefon minden mérete vagy képaránya megegyezne. Nem egyezik. A gondolkodásmód azonban nagyon is ismerős: rövidebb, szélesebb, kompaktabb, könyvszerű Fold, amely összecsukva is természetes telefonként működik, kinyitva pedig egy nagy, közel négyzetes munkafelületet ad.
Az Oppo ezt évekkel ezelőtt meglépte.
És talán akkor még nem is kapta meg érte azt a figyelmet, amit megérdemelt volna.
Most viszont úgy tűnik, hogy az a formátum, amelyet néhány éve még szokatlannak tartottunk, egyre inkább teret hódít magának. A hajlítható telefonok evolúciója mintha fokozatosan ebbe az irányba tartana: ne egy extrém magas hagyományos telefon legyen, amelyet történetesen ki lehet nyitni, hanem egy kompaktabb, szélesebb készülék, amely összecsukva kényelmes, kinyitva pedig valóban táblagépszerű felületet kínál.
Számomra ezért az Oppo Find N2 nem egyszerűen egy régi Fold a sok közül.
Utólag visszanézve kifejezetten előremutató készüléknek érzem.
Párját ritkította akkoriban, és azóta is sokszor eszembe jut, mennyire jól eltalálta az Oppo az arányokat. Nem volt óriási összecsukva, nem kellett két kézzel birkózni vele minden alkalommal, mégis ott volt benne az a nagy belső kijelző, amiért az ember egyáltalán Foldot vásárol.
És számomra éppen ez a Foldok egyik legnagyobb vonzereje: nincs egyetlen tökéletes forma.
A vivo X Foldot azért szerettem, mert monumentális volt. Egy technikai erődemonstráció, hatalmas kijelzővel, négy komoly kamerával és olyan felépítéssel, amelyből szinte sugárzott, hogy itt semmin nem akartak spórolni.
Az Oppo Find N2-t pedig szinte az ellenkezőjéért szerettem. Azért, mert kompakt volt, könnyű és játékos, mégsem veszítette el azt, amiért Foldot használunk.
Két teljesen különböző megközelítés – és mindkettő működött.
Talán ezért sem értettem soha teljesen azt a hozzáállást, hogy a Foldok fejlődését kizárólag a grammok vagy milliméterek alapján kellene megítélni. Ezek fontos adatok, természetesen, de egy hajlítható telefon lényege mindig az egész használati élmény.
Mit ad azért a plusz tömegért?
Mit ad a nagyobb vastagságért?
Mennyivel többre vagyok képes vele, mint egy hagyományos telefonnal?
Ha erre jó válasz érkezik, akkor a kompromisszum is egészen más megvilágításba kerül.
És mégis, technológiai szempontból lenyűgöző látni, hogy mára lassan már ezt a kompromisszumot sem kell megkötnünk.
Amikor 2019-ben megérkezett az első Samsung Galaxy Fold, nehéz volt nem lelkesedni érte. Egy telefon, amelyet kinyitva táblagéppé alakíthatunk, akkor még sokkal inkább tűnt futurisztikus technológiai demonstrációnak, mint kiforrott tömegterméknek.
Az első Galaxy Fold 276 grammot nyomott, összecsukva meglehetősen vastag volt, a zsanér rengeteg helyet foglalt el, a belső kijelző szerkezete pedig önmagában is jelentős mennyiségű extra alkatrészt igényelt.
Azóta azonban generációról generációra változott a helyzet.
A Galaxy Z Fold5 már 253 grammos volt, a Fold7 pedig 215 grammal már egészen közel került a hagyományos prémiumtelefonok világához.
Az új Galaxy Z Fold8 ennél is tovább megy.
201 gramm.
Ez már nem egyszerűen jó érték egy hajlítható telefonhoz képest. Ez olyan tömeg, amellyel egy Fold számos hagyományos csúcsmobilnál is könnyebb lehet.
És közben továbbra sem egy lecsupaszított készülékről beszélünk.
A mai hajlítható csúcsmobilokkal szemben ugyanis jóval nagyobbak az elvárások, mint néhány évvel ezelőtt. Erősebb rendszerchipet, jobb kamerákat, hatékonyabb hűtést, nagyobb kapacitású akkumulátort, fejlettebb antennarendszert és tartósabb zsanért kell egyre kisebb helyre beépíteni.
Közben pedig azt is elvárjuk, hogy a telefon összecsukva gyakorlatilag ugyanolyan természetesen használható legyen, mint bármelyik hagyományos modell.
Vagyis a Samsung mérnökeinek nem egyszerűen le kellett faragniuk néhány grammot.
Úgy kellett könnyíteniük a készüléken, hogy közben az semmilyen fontos területen ne jelentsen visszalépést.
A kijelző alatt kezdődött az igazi fogyókúra
A hajlítható telefonok belső kijelzője jóval bonyolultabb szerkezet, mint egy hagyományos okostelefon panelje. Nem elegendő egy OLED-kijelzőt egyszerűen egy üveglap mögé helyezni, hiszen az egész konstrukciónak több százezer nyitási és zárási ciklust kell elviselnie úgy, hogy közben a panel ne sérüljön.
A Galaxy Z Fold8 egyik fontos újítása a kijelző alatti megerősített szerkezet továbbfejlesztése. A Samsung rendkívül vékony titánötvözet fóliát használ a panel stabilizálására, amely egyszerre szolgálja a merevséget és a tartósságot.
Itt már olyan méretekről beszélünk, amelyeket hétköznapi szemmel szinte nehéz elképzelni.
A titánfólia vastagsága körülbelül az emberi hajszál harmadának felel meg, a kijelző alatti bizonyos fémlemezek pedig legvékonyabb pontjukon mindössze 0,15 milliméteresek.
Minél vékonyabb azonban egy alkatrész, annál könnyebben deformálódik a gyártás során. A fém megmunkálásakor keletkező hő is elegendő lehet ahhoz, hogy egy ilyen komponens minimálisan eldeformálódjon, márpedig egy hajlítható kijelző szerkezetében akár a milliméter tört része is számít.
A Samsungnak ezért nemcsak magukat az anyagokat kellett újragondolnia, hanem a gyártási folyamatokat is.
Ez jól mutatja, mennyire más szinten zajlik ma már a hajlítható telefonok fejlesztése.
Néhány éve még az volt a legfontosabb kérdés, hogy egy ilyen készülék egyáltalán megbízhatóan kinyitható és összecsukható legyen. Ma már arról folyik a verseny, hogyan lehet ugyanazt a merevséget tizedmilliméterekkel vékonyabb és grammokkal könnyebb komponensekkel elérni.
Amikor már az ezredgrammok is számítanak
A Samsung mérnökei egy ponton eljutottak oda, hogy már nem maradtak igazán nagy alkatrészek, amelyekből egyszerűen több grammot lehetett volna lefaragni.
Ilyenkor kezdődik az igazán aprólékos munka.
A fejlesztés során közel 270 komponenst és több mint 180 különböző segédalkatrész-típust vizsgáltak át abból a szempontból, hogyan lehetne azok méretét vagy tömegét tovább csökkenteni.
Áttervezték az alaplap egyes részeit, megszüntették a felesleges átfedéseket, több komponenst összevontak, és körülbelül tizenöt olyan alkatrésztípust is találtak, amelyekre az új konstrukcióban már egyáltalán nem volt szükség.
Egy pont után pedig már valóban ezredgrammok számítanak.
Egyetlen alkatrészen megtakarított 0,001 gramm nevetségesen kevésnek tűnik. Ha azonban ugyanez több száz helyen megtörténik, az eredmény már a kézben is érezhető.
A könnyítés ráadásul nem öncélú.
A Fold8 Ultra jó példa erre. A készülék ugyan 215 grammos maradt, de a felszabadított tömegből és helyből nagyobb, 5000 mAh-s akkumulátort, fejlettebb hűtést és komolyabb kamerarendszert lehetett építeni.
Az akkumulátor önmagában körülbelül hat grammos többletet jelent, ezt azonban a mérnökök máshol vissza tudták nyerni.
Pontosan ez az, ahol számomra összeér a régi vivo X Fold és a mai Samsung története.
2022-ben még úgy oldották meg a „mindent bele” filozófiát, hogy elkészült egy 311 grammos technikai erődemonstráció.
2026-ban a mérnökök ugyanazért harcolnak, hogy a komoly kamerát, nagy akkumulátort és csúcsteljesítményt úgy tarthassák meg, hogy közben maga a telefon akár 200 gramm környékén maradjon.
A cél nem változott.
Csak a mérnöki lehetőségek lettek sokkal jobbak.
Már nem kell megbocsátani neki, hogy hajlítható
Talán ez az egész fejlődés legfontosabb eredménye.
Az első hajlítható telefonok esetében folyamatosan azt hallhattuk: „igen, vastag, de hajlítható”, „igen, nehéz, de hajlítható”, vagy „igen, kisebb az akkumulátora, de hajlítható”.
Én ezt személy szerint már akkor sem éltem meg ennyire negatívan.
Számomra a plusz súly soha nem önmagában volt hátrány. Inkább annak az ára volt, hogy egy zsebben hordható eszközből néhány másodperc alatt egy hatalmas kijelzős mini táblagép legyen.
A 311 grammos vivo X Fold talán ennek a legjobb példája.
Mai szemmel elképesztően nehéznek hangzik. Mégis örömmel használtam, és ma is jó szívvel emlékszem rá, mert a készülék minden egyes grammja mögött ott volt valami, amit cserébe kaptam: a hatalmas kijelző, a négy valódi kamera, a periszkópos zoom, az erős hardver és az egész Fold-élmény.
Az Oppo Find N2 pedig azt mutatta meg nekem, hogy ugyanezt a koncepciót teljesen másképpen is meg lehet közelíteni.
Nem kell feltétlenül óriási Foldot építeni.
Lehet kompakt, rövidebb, szélesebb, könnyebb és szerethetően különleges.
És most, évekkel később, amikor az Apple az iPhone Duóval szintén egy kompaktabb, könyvszerű irányba indult, még világosabban látszik, milyen előremutató volt az Oppo akkori gondolkodása.
A Foldoknak tehát nemcsak a tömege változik.
Maga a formfaktor is fejlődik.
A gyártók egyre jobban értik, milyen arányok működnek összecsukva, milyen kijelző használható természetesen egy kézzel, és hogyan kell kialakítani a belső panelt ahhoz, hogy ne egyszerűen egy nagyobb telefonképernyő legyen, hanem valódi munkafelület.
A 201 grammos Galaxy Z Fold8 pedig közben egy másik akadályt is eltüntet.
Az első Galaxy Fold 276 grammos volt.
A Fold8 201 gramm.
Ez 75 gramm különbség.
Az én egykori vivo X Foldomhoz képest pedig már 110 grammról beszélünk.
Ez nem apró generációs finomhangolás, hanem drámai fejlődés.
És mégis van számomra az egészben egy érdekes kettősség.
Technológiai szempontból lenyűgöző, hogy a gyártók ennyire könnyűre és vékonyra tudják építeni ezeket a telefonokat, de ettől még a régebbi, vaskosabb Foldokra sem tudok rossz szívvel gondolni.
Volt karakterük.
A kék vivo X Foldom például még ma is azok közé a telefonok közé tartozik, amelyeket szívesen vennék újra a kezembe. Nagy volt, nehéz volt, masszív volt – és mégis szerettem használni.
Az Oppo Find N2 pedig szintén azok közé a készülékek közé tartozik, amelyek megmaradtak bennem. Teljesen más karakterrel, teljesen más arányokkal, de ugyanazzal a különleges érzéssel, ami miatt annak idején beleszerettem ebbe a kategóriába.
A mai Foldok viszont már egy új korszakot képviselnek.
2019-ben a Galaxy Fold még futurisztikus technológiai különlegesség volt.
2022-ben a vivo X Fold számomra már megmutatta, hogy egy hajlítható telefon lehet teljes értékű csúcsmobil, komoly kamerákkal és kompromisszummentes hardverrel.
Az Oppo Find N2 ugyanekkor azt mutatta meg, hogy egy Foldnak nem feltétlenül kell nagynak és nehéznek lennie, és a formátummal bátran lehet kísérletezni.
2026-ban pedig ott tartunk, hogy az Apple iPhone Duója is egy szélesebb, kompaktabb könyvszerű irányt választ, miközben a Galaxy Z Fold8 tömege már mindössze 201 gramm.
A hajlítható telefon tehát lassan már nem külön kategóriaként akarja megmagyarázni saját kompromisszumait.
Egyszerűen jó telefon akar lenni.
Csak éppen olyasmit is tud, amit a hagyományos társai nem: kinyitjuk, és hirtelen egy teljesen más eszköz kerül a kezünkbe.
Én mindenesetre továbbra is úgy gondolom, hogy a hajlítható telefonoknál a tömeget önmagában sosem érdemes nézni.
Sokkal fontosabb az, hogy mit kapunk érte.
És ha ezért cserébe egy tabletméretű kijelzőt, teljes értékű csúcshardvert, komoly kamerákat és egy egészen más mobilos használati élményt kapunk, akkor az a néhány plusz gramm számomra már négy évvel ezelőtt sem volt probléma.
Most pedig lassan már az sem marad.