Negyedik hét képe

Egyre jobb a felhozatal és egyre izgalmasabb képeket kapunk a napikép játékra, azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen bármelyik képről tudnék mesélni, ami a héten beválasztásra került, mindben erős a személyesség, jók a megfigyelések, és úgy tűnik, hogy érdemes volt a képkeretezésről beszélnünk. Ezen a héten Borsay Márti: Cím nélkül című fotója lett a hét képe, erős üzenettel, jó szerkesztéssel, és ami a legfontosabb, játékosan.

Borsay Márti: Cím nélkül

Tikkasztó késő tavaszi nap, valami városi kirándulás, kirakatnézés, Erzsi eltűnt, a valutaváltónál még megvolt, hétágra süt a nap, ezen az utcán mintha már jártunk volna egy órája, csak akkor a másik irányból jöttünk, mondtam, hogy eltévedünk, tudtam, hogy nem kellett volna az utolsó pillanatra hagyni az ajándékokat, és még az állomásra is ki kellene jutni, taxira már nem maradt pénz, Erzsi is a fészkes fenébe tud eltűnni megint, lehet hogy ebbe a ruhaboltba ment be, vagy nem is, talán ott… És ekkor a kirakatüvegben feltűnik Uriel és Ariel, a két angyal, gyerekhangon szólítanak, azt kérik, hogy adjam oda a szatyrot és adnak cserébe búzát és békességet, persze, a franc a búzájukba, a vonatot tuti lekéssük, Ariel már el is tűnt, Uriel szól, hogy ne idegeskedjek, minden rendben lesz, villog a feje fölött a műanyag koszorú, közben Erzsi is előkerült, hol a fenébe voltál, mi van veled, nagyon hülyén nézel ki, mitől izzadsz ennyire, mi ez a kezedben, honnan szerezted ezt a náljonkrisztust, persze majd vidd haza te anyádnak, én ugyan be nem engedem ezt a lakásba, a múlkor is valami szörnyű faliáldással jöttél haza, amit levörösboroztatok a Gézával és bedobtad a mosógép mögé… Erzsi, ne csináld, te nem látod Urielt, nem hallod ahogy énekel? Énekel a francot, majd adok én neked, na fussunk a metróhoz, hozd a szatyrokat, igen, ez az a piros cipő, nem, nem fogják levámolni, már mondtam, na gyere, messze még a Keleti.

Persze kinek-kinek más történet is előhívódhat, mert a lényeg nem az, hogy a kezdő lépéstől a végsőig kézen fogva kísérje Borsay a nézőt, hanem hogy megmutasson egy másik várost, egy lehetséges asszociációt a sok közül, egy olyan úgymond többszöri expozícióval, vagy más néven szendviccsel, amin az egyes rétegek nem csak elsődleges jelentésükkel vesznek részt, hiszen az átfedések és kitakarások nem is engedik a tökéletes azonosítást, hanem kiadnak egy közös, új harmóniát, egy új egységet, aminek rendezője már nem csak a véletlen és nem csak a pillanatra látott szituáció megörökítése, hanem az impulzus, az információ transzpozíciójaként egy új minőség keresése. Az égő csipkebokor helyett kiszáradó akácfák, a Mai Manó műteremházából klerikális páholy, a szoborból lebegő jelenés lesz, és mindez együtt ad egy víziót, ami nem hagyja nyugodni a nézőt.  (latszoter.hu – Hegyi Zsolt)

Nyomkodj gombokat >>Share on Facebook
Facebook
0Tweet about this on Twitter
Twitter
, , , , , ,