Ezen a héten a hét képe gaborcsikos: Tangó, de nem harmonika című képe lett. Örülök, hogy a nagy színes képi forgatagban egy-egy fekete-fehér megoldás is születik, azt viszont meg szeretném jegyezni, hogy az ilyen mobiltelefonos fotóknak is megvan a maga fejlődéstörténete, és ezen az úton az egyik állomás az, amikor elhagyjuk a keretezést. A szoftvergyártók a képmegosztó és -manipuláló szoftvereikbe gyakorta beépítik ezt a lehetőséget, tudomásom szerint azonban ez kikapcsolható. Azért javaslom megfontolni ezt a kérdést, mert a keretezés az olyan, mintha, utánzás, imitálás, úgy csinálok, mintha polaroid lenne, vagy mintha roncsolt lenne, mintha paszpartu lenne, és ez esztétikailag nem szokott stimmelni a kép üzenetével. Ennél a képnél is boldogabb lennék, ha nem lenne keret. Viszont ami miatt mégis a hét képének választottam, az a személyessége és a kortalansága.
Ez a kép készülhetett volna akár Madridban, akár Párizsban, akár a hetvenes években, akár most, vagyis a szerzőnek sikerült azt az egyébként nem könnyű utat megtalálnia, aminek köszönhetően a fénykép nem csak a pillanat rögzítése, nem csak információközlés, nem csak szociográfia. Azzal, hogy a kamera nézőpontja a földhöz ennyire közel került, a táncosok válnak a valódi főszereplőkké, kiemelődnek a környezetből. Ráadásul jótékonyan hat az ellenfény is, részben mert ezáltal nem azt keressük, hogy vajon a két táncos kicsoda, hanem maga a mozdulat válik fontossá, a tánc, a lendület, az elmosott fénypászmák erősítik a mozgás élményét, és időtlenné teszik a szituációt. A többi szereplő kellő távolságban van ahhoz, hogy csak a kompozíciót erősítsék, és a szituáció hangulatát fokozzák. És ettől a nézőponttól, ahová a kamerát a fotós elhelyezte, a néző is bekerül a szituációba, mintha ott ülnénk mi is a nézők között, jót tesz a képi üzenetnek, hogy nem egy távolságtartó expozíciót kaptunk. (latszoter.hu – Hegyi Zsolt)
